Szalontai Béla egy hideg téli reggelen nyugtalanul ébredt. Fájt a feje és émelygett a gyomra. – Túl sokáig maradtam el tegnap este a haverokkal – gondolta.
- Persze, kell néha egy kis elgörbülés a mindennapok taposómalmában – nyugtatta lelkiismeretét.
Ránézett feleségére, aki még aludt. Észrevette hajában az ősz szálakat, s szeménél az apró ráncokat. Eddig fel sem tűnt neki.
Kiment a konyhába és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, majd lassan kieresztette. A második slukk után köhögni kezdett, s egy láthatatlan marok összeszorította a gyomrát. Remegő kézzel elnyomta a cigarettát és gyorsan felöltözött. Már egy hónapja megfogadta, hogy leszokik a dohányzásról. Amikor aztán az elmúlt év végén főnöke közölte vele, hogy létszámcsökkentés miatt január 15-től megszűnik a munkaköre, ismét rágyújtott. Húsz évig dolgozott egy helyen, s egyik napról a másikra utcára került.
A tegnapi újságban olvasott egy hirdetést. „Szállítási vállalat gyakorlott gépkocsivezetőt keres”. Meg kell próbálni, hisz itt a két gyerek, a folyton emelkedő árak… - gondolatait a kávéfőző hangja szakította félbe.
Töltött magának, ízlelgette, kicsit forgatta a szájában, majd gyorsan lenyelte. Már régóta csak ez volt a reggelije.
Ha ma sikerül munkát kapnom, holnaptól új életet kezdek – határozta el.
Felvette kabátját és zsebébe csúsztatta a slusszkulcsot. Halkan bement a szobába, felesége még mindig aludt. Nézte egy darabig, majd lehajolt és óvatosan megcsókolta. Ebben a csókban benne volt, hogy „meglátod ma sikerülni fog”, hogy „ne haragudj a tegnap esti kimaradásért”, hogy „szeretlek”.
Fogta kézitáskáját és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Az utcán körbejárta a kocsit, pillantása elidőzött a bal oldali tükrön. Nyugtázta, hogy megvan. Ez már a harmadik tükör egy év alatt, mert vagy ellopják, vagy letörik.
Beszállt a kocsiba, egy darabig babrált még a kulccsal, majd indított. Pár percig melegítette a motort, még felnézett az ablakukra és elindult.
Hirtelen az órájára pillantott, majd egy gyors mozdulattal bekapcsolta a rádiót. „A pontos idő 8 óra. Híreket mondunk. 1993. június 7-i hatállyal a Pénzügyminisztérium 1,9 %-kal leértékelte a forintot a konvertibilis valutákhoz képest.”
- Még ez is! – kiáltott fel Szalontai Béla. Nem elég, hogy bevezették a súlyadót, a gépjárműadót, a benzin ára 77,-Ft, hogy az ember nem tudja kicserélni a 12 éves autóját, - már a pénzünk sem ér semmit! Ha így megy, holnaptól az is fizet, aki levegőt vesz. Persze a tisztábbért többet!
Mérgesen rádudált egy gyalogosra. A Szigethy Attila útról besorolt a jobb oldali sávba és befordult a Tihanyi Árpád útra.
A vasúti átjáró után már Szabadhegyen van, ahol az állást hirdették. Az Utinform jelentésére kissé feljebb erősítette a rádió hangját .
… „ Súlyos balesetről kaptunk jelentést. 8,05 perckor Szalontai Béla győri lakos figyelmetlenül vezette gépkocsiját, s a Győr-szabadhegyi vasúti átjáróban összeütközött a menetrendszerinti Sopronból Budapestre közlekedő gyorsvonattal. Szalontai Béla a helyszínen életét vesztette.”
A hallottaktól megdöbbent.
De hiszen ez én vagyok! - villant át az agyán.
Kocsija ekkor ért a vasúti átjáróhoz.
Belováry Ildikó Judit Győr, 1993.
Bizony az !
A nő egyedül ült a kocsma egyik asztalánál a sarokban, néha felnézett, ha valaki megnyitotta az ajtót.
Unalmasan kavargatta a kávéját, ami csak nyomokban hasonlított egy igazi feketéhez, de nem is figyelt rá. Ivott már rosszabbat is. Kicsinek érezte magát, fájdalmasan kicsinek. Bántotta az élet. Habár, talán nem is az. Az szép is lehetett volna. Csak az egy, „volna”, egy apró szócska zokogott a szó végén. Gondolkozott, levegye-e a nyakláncát és gyűrűjét, neki nem kell úgysem oda, ahová megy...
…De azért van még sok idő. Percek, talán egy-két óra. Sok idő az! Hisz legalább van egy kis szabadidőm gondolkodni. Ezt meg azt elrontottam, ugye? Nem baj. Megbocsátani van még idő, tengernyi. Aztán, voltak még boldog pillanatok, azokat szerettem. Szépek voltak, gyönyörűek. És milyen boldog is voltam! Igen, ők a szerelmes emlékek, nekik köszönöm hogy voltak. Aztán voltak a szomorú, fájó dolgok. Ők a lelkemen mély sebet ütöttek. De hát az élet színes egy dolog, igaz már csak alig húsz méter van belőle hátra. Vicces, hosszúságban mérni az időt. De hát, még annyi minden van ebben a világban. Például a lenyugvó Nap! Neki is köszönöm, hogy volt, meg a Holdnak, hogy éjjel világított. Aztán lassan ennyi. Végül is nem volt rossz, de pár dolgot elrontottam. Ezt meg azt. Bár, talán a legfájóbb, hogy nem mehettem veled. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire szerettelek, mikor láttam magamat fájdalmasan sírni a tükörben. És nem tudtam felfogni, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Évekig hiába próbáltam feldolgozni, sírtam, hogy kiadjam a fájdalmat, talán így túlélem. Most már biztos, hogy nem sikerül.
Jött egy férfi az életében, különösebb volt, mint a többi. Arcvonásai szelídek, huncut mosoly, kék szemekkel. Belül is más volt. Aztán jött egy éjszaka, vele, máshogy. Vonzódott hozzá, mert olyan volt, mint a Férfi - belül. Nem mutathatta ki neki a vágyait, az érzéseit. Aztán jött sok éjjel és nappal, és a lányban megváltozott valami. Beleszeretett, immár halálosan. Akkor történt, hogy egy délután a férfi összeszedte pár holmiját és mindent maga mögött hagyva, elment. Összetört benne egy álom, és megértette, ez az ő büntetése, mivel olyan férfit szeretett, aki szabadságra vágyott. Bízott benne, hogy csak hónapokat kell várnia és viszontlátja. Eltelt immár 34 év. Össze kellett szednie magát, hogy bevallja önmagának, hogy nem tud a férfi nélkül élni.
Van egy mondás, miszerint ha meghalsz, nem azon fogsz bánkódni, amiket megtettél, hanem azokon, amiket nem tettél meg, pedig megvolt rá a lehetőséged.
Félrehajtott fejjel ülök, és csak nézem, ahogy a Nap narancssárgára fest mindent. Gyönyörű a város ebben a fényben. Bárcsak látnád! ...
Talán jobb lenne aludni. Aludni és visszaálmodni magam a közeledbe. Jó lenne beleálmodni magam az öledbe. Érezni, ahogy átölelnek karjaid, érezni a biztonságot, hogy semmi rossz nem történhet, amíg ölelsz. Meleg van az öledben. Jó lenne örökké ott lakni. Ugye, megengednéd, ha volna még rá idő, ha lehetne?
A kocsmáros úgy nézett ki, mint egy szolgálaton kívüli Télapó. Ősz haj, bozontos fehér szemöldök és szakáll keretezte pirospozsgás arcát, melyből vakítóan kék szem ragyogott. A nő úgy érezte, elvész a szemében, annyi megértés sugárzott belőle és olyan jóindulat, amivel eddig még soha nem találkozott.Hirtelen a nőre nézett és megkérdezte:
- Adhatok valamit inni? - Igen, szívesen innék valamit, nagyon megszomjaztam. - Ritkán fordul meg erre ilyen szomorú kis hölgy, mint maga. - Tudja, állást keresek, - hazudta. Már lejártam a lábam, és őszintén mondom, kezdek nagyon kétségbe esni. Nem félek a munkától, de csupa olyan ajánlatot kaptam, ahol sok munkáért nagyon kevés pénzt adnának. Meg vagyok ugyan szorulva, de nem ennyire. - A családja nem segít? - Nincs családom. Nem vagyok egy vesztes típus, és azt vallom, hogy a fájdalomért is meg kell küzdeni. A nő maga sem értette, miért mond ilyen személyes dolgokat egy vadidegen embernek, egyszerűen csak abba a kék szembe nézve úgy érezte, beszélgetnie kell vele, addig sem gondol másra.
- És milyen munkát keres pontosan? – kérdezte az öregúr. - Nem tudom, fogalmam sincs, mihez kezdjek … Elcsöndesedtek, mindketten a gondolataikba mélyedtek. A nő úgy érezte, varázslatos világba csöppent. Ebben a kicsi kocsmában, ebben az öregúrban annyi emberség volt, amit már régen tapasztalt. - Szóval munkát keres – törte meg a csendet az öregúr. - Igen – sóhajtotta és hirtelen megint nehéznek érezte a vállait. Jó volt pár pillanatra elfelejteni a gondjait. - Tulajdonképpen, én éppen keresek valakit ide magam mellé. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy az asztalok között szaladgáljak. Meg hát egy kedves hölgy látványa talán még a forgalmat is fellendítené… - somolygott az öreg a bajsza mögött. - Ez komoly? – kérdezte a nő és belement a játékba. – Tényleg felvenne engem? Sajnos nem értek a pincérkedéshez, sosem csináltam … - Hát, senki sem születik tudással. Egyébként tudnia kell: ez a délutáni lézengés nem mindig ilyen. Van, amikor nem lehet megmozdulni a tömegtől. Főleg, amikor jön a banda. - Banda? Vannak zenészei? - Csak egy kis amatőr társulat, de én mondom, egyszer még nagyok lesznek. A vendégek főleg azért szeretik őket, mert mindent el tudnak játszani: legyen az régi vagy új dal. - És énekesük is van? – kérdezte a nő. - Az egyikük szokott dalolászni, de higgye el nekem, néha nem kellene – kacsintott az öregúr. – Egészen máshogy értelmezi a ritmust és a dallamot, mint a normális emberek. De együtt nagyon jók.
Nevettek mindketten.
Öten érkeztek, ő elsőként lépett be a kocsma ajtaján, odalépett az ablaknál lévő szabad asztalhoz, csizmájával meglökte az egyik széket, olyan lazán, olyan rutinszerűen, ahogy a motorja kitámasztóját szokta. Ledobta bőrkabátját, leült és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, majd karikát eregetve kifújta.
A nő ránézett, a gyomrában érezte dobogni a szívét. Nem hitte, hogy ez tényleg megtörténik vele, és arra gondolt, hogy a szeme káprázik és, hogy a mennykő biztosan a következő pillanatban fog becsapni. Mintha valaki üvegszilánkot nyomott volna le a torkán, nyelni sem tudott. Rögtön elfelejtette, hogy egy órája még el akarta dobni magától az életet.
A férfi már nem egyedül ült az asztalnál, körül sem nézett, csak a kocsmáros felé intett, ő már tudta, 5 korsó sör rendel.
A nő csak akkor tért vissza a valóságba, amikor a kocsmáros felé kiáltott:
Kedves hölgyem, itt vannak a „művész urak”. Ha elvállalja a munkát, este már hallhatja is őket.
Mind az öten a nő asztala felé néztek. Rápillantottak, négyen visszafordultak, de az ötödik……….
A nő fel akart állni, de nem tudott. A férfi megelőzte, megállt az asztalánál, nem szólt semmit, nem is volt rá szükség, csak megfogta a kezét és felsegítette. Szinte öntudatlanul fonta karjait a dereka köré, szorosabban vonva magához. Nem akarta őt megijeszteni, ezért csak nagyon gyengéden érintette a száját. A szenvedély úgy vibrált körülöttük, mintha villámok gerjesztették volna. Szájával végigsimított a remegő ajkakon, halk sóhajt fakasztva a nőből. Két keze közé fogta az arcát, pillantásuk találkozott, amiben benne volt az egymás nélkül eltöltött 34 év és a kérdés, mit tettek, vagy mit tehettek volna ?…
Megállt az idő, mindenki őket nézte. A kocsmáros annyira csodálkozott, hogy elfelejtette a száját becsukni. 2 perc múlva kitört a tapsvihar, még a többi asztalnál lévő idegenek is őket ünnepelték.
Különös dolog ez az élet. Mikor már azt hiszed, elvesztettél valakit, felbukkan, és csak ekkor döbbensz rá, - a lehető legjobb pillanatban -, hogy ez nem így van!
Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Pár pillanatra kívülről láthatod az addigi életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. A mélységet és magasságot szinte egyszerre érzed. Aztán belenézel a szemébe és visszazuhansz a földi valóságba. Érzed a már zavarba ejtő, kíváncsi szemeket, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert ő itt áll előtted.
Még mindig érzed, azt, amit 34 éve. Az érzés ugyanaz, forró és belülről, a lehető legmélyebbről jön. Ez a férfi még mindig az, kit egykor szerettél.
Bizony az!
2007-07-17
Azonnali üzenet küldése az oldal szerkesztőjének
www.bagheera.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!
